Fidel feltámadása

168 Óra: 2006-ban, nyolcvanévesen súlyos betegség támadta meg, és már nekrológjait kezdték írni. Államfői tisztéről lemondott, az ügyek intézését az öccsének engedte át. A nyilvánosság évekig nem vagy alig hallott róla. Olykor a régi barátot, Hugo Chávez venezuelai elnököt lehetett látni a tévében a betegágyánál; e látogatásokat mindenki búcsúzásnak tekintette. Elterelődött róla a figyelem. Kuba-szakértők cikkeket, könyveket kezdtek publikálni a „Fidel utáni” Kubáról, Raúl, az öcs várható reformkurzusáról. Aztán idén júliusban, egy szép napon… ACZÉL ENDRE írása.

Fidel Castro törékenyen bár, de láthatóan felépülve és szellemi frissességét megőrizve megjelent a televízióban. Aztán bemutatta emlékiratainak első kötetét. Nem sokat kellett várni rá, és felbukkant a parlamentben is: 11 perces, világpolitikai kérdésekkel foglalkozó beszédet mondott. Ebből az alkalomból felöltötte korábban kötelezőnek számító, olívazöld katonai egyenruhájának felső részét. Legvégül – most, szeptember elején – immár alul-felül egyenruhában (bár rangjelzés nélkül) zarándokolt el alma materéhez, a Havanai Egyetemhez, s a szabad ég alatt már 35 perces szónoklatot tartott több ezer diák előtt. Eközben nem kis feltűnést keltett, hogy a Granma, a Kubai Kommunista Párt központi lapja újból „főparancsnoknak” nevezte őt; s ugyancsak, hogy egyetemi hallgatósága előtt ismét ilyenként mutatták be, sőt a műsorközlő a „máximo lider” (legfőbb vezető) kifejezést is használta.

Akik látták, nem lidércet vizionáltak, hanem egy újból erőre kapó öregembert, aki mellesleg – és változatlanul – a párt főtitkára. A „kubanológus szekta” új kérdése tehát nem az, vajon mire készül Raúl, hanem hogy mire készül Fidel. Talán vissza a hatalomba?

Formálisan bizonyosan nem. A kérdés nem ez. Hanem inkább az, hogy visszanyervén egészségét, milyen fokon képes és akar beleszólni az ország sorsába a háttérből. És ha igen, akkor milyen módszerekkel?

Mire gondolhatott?

Azt már az eddigiekből is látni, hogy belpolitikai ügyekről a nyilvánosság előtt nem beszél; ezt meghagyja hivatalosan regnáló öccsének. Viszont gondoskodott arról, hogy a nagyvilág belelásson gondolkodásába. Tett ugyanis egy szenzációt keltő nyilatkozatot magánvendége, Jeffrey Goldberg amerikai újságíró, a The Atlantic magazin munkatársa előtt. Goldberg megkérdezte tőle: mindazok után, ami történt, ma is úgy gondolja-e, mint hajdanán, fáradhatatlan forradalmárként, hogy a kubai modell méltó az exportra?

A válasz, amit kapott, ekképp hangzott: „A kubai modell már nálunk sem működik.” (Más fordításban: „A kubai modell már nekünk se jó.”)

Fidel Castro a havannai delfináriumban

– Vajon mire gondolhatott Fidel? – kérdezte Goldberg a társaságában levő Julia Sweig ismert Latin-Amerika-szakértőtől. – Én a mondatot annak beismeréseként értelmeztem, hogy a „kubai modell” túl nagy gazdasági szerephez juttatta az államot az ország gazdasági életében – hangzott a válasz, azzal a kiegészítéssel, hogy Fidel valószínűleg „teret akart nyitni” a Raúl által eltervezett, de a kommunista politikai-katonai elit várható ellenállásába ütköző reformok előtt.

Amikor ezek a szavak nyomtatásban megjelentek, Fidel Castro tett egy egészen különös, hiteltelen hátrasasszét. Talán azért, hogy hallgatósága – amely természetesen már tudott a „kubai modell már nekünk se jó” kijelentésről – nehogy illúzióit veszítse. „Valójában a válaszom szögesen ellentétes volt azzal az értelmezéssel, amelyet a két amerikai újságíró a kubai modellel kapcsolatban közzétett – mondta. – Az én hitem az, és erről az egész világ tud, hogy a kapitalista rendszer működésképtelenné vált az Egyesült Államokban és az egész világon.”

Egy blogbejegyzésben Goldberg udvariasan reagált Fidel kijelentésére, pláne, hogy cáfoló szavaiban a „főparancsnok” azt mondta, vendége kiváló újságíró, aki „nem agyal ki, csak továbbít és értelmez bizonyos kifejezéseket”. Az amerikai újságíró köszönetet mondott e szavakért vendéglátójának, egyszersmind – nyelvi kísérlet gyanánt – felrajzolta: ha Fidel valóban az ellenkezőjét mondta volna annak, amit, akkor a mondata így hangzott volna: „A kubai modell olyannyira jól működik nálunk, hogy exportálni akarjuk.” De ilyesmi nem hangzott el.

A delfinshow-n

Mindent egybevéve a „feltámadott Fidel” manapság hajlamos különös dolgokra. Meghívta például Goldberget és kísérőjét a híres (valóban világszenzációnak számító) havannai delfinshowra – ugyanoda, ahol röviddel azelőtt egyszer már maga is felbukkant, s ahol Che Guevara lánya, Celia állatorvos idomárként dolgozik –, s arra biztatta, hogy hozza magával egyik aznapi beszélgetőpartnerét, aki nem más, mint Adela Dworin, a kubai zsidó közösség elnöke volt. Amint aztán ők hárman megérkeztek, Fidel a kamerák kereszttüzében megcsókolta Adelát, Goldberg szerint talán azért, hogy „megint üzenjen Ahmadinezsádnak”. (Ennek a közjátéknak előtörténete van. Fidel Castro a parlamentben is, a diákok előtt is fölfestette egy atomháború rémképét, amelyet összefüggésbe hozott az Egyesült Államok és Izrael Irán-ellenes terveivel. Ezt a témát hosszasan vitatta Goldberggel is. Nem titkolta, hogy erősen kritikus Izraellel szemben, viszont egyfolytában ostorozta Ahmadinezsád iráni elnök antiszemitizmusát, mondván, Irán akkor tenne többet a békéért, ha elismerné a holokauszt egyediségét, és megpróbálná megérteni, miért aggódnak az izraeliek a puszta létükért.)

Visszatérve most már a reformok ügyéhez, az igazat szólva Raúl Castro közel négyéves országlása alatt nem sok minden történt. Valami azt súgja nekem, hogy a dolgok abban a tempóban kezdtek gyorsulni, ahogyan Fidel visszanyerte az egészségét. Bejelentés történt arról, hogy bizonyos teret nyitnak önálló, egyszemélyes de akár társas kisvállalkozások előtt, s a borbélyok például már a saját zsebükre dolgozhatnak. Immár szabadon vásárolható mobiltelefon és (ami sokkal lényegesebb) építőanyag, amelynek forgalmát eddig az állam 100 százalékig monopolizálta. Fontosabb ennél, hogy külföldiek – hacsak nem amerikaiak – idegenforgalmi fejlesztés céljaira (innen származik Kuba bevételeinek zöme) immár ingatlanokat vásárolhatnak. Végül, de nem utolsósorban júliusban Moratinos spanyol külügyminiszter és a kubai római katolikus egyház „brókerolása” nyomán kiengedtek 52 politikai foglyot. (Ezekből a korábbi ezrek helyett már csak úgy 150-en vannak rács mögött.)

Semmittevők

Amúgy a rendszernek természetesen organikus bajai vannak, amelyeken a kis könnyítések nem segítenek. Szakértők úgy számolják, hogy az alkalmazott munkaerő tekintetében iszonyúan felduzzasztott állami bürokrácia és állami ipar dolgozói közül a felének gyakorlatilag nincsen munkája, s őket a többiek tartják el. Raúl Castro rá is dörgött az országra: „Eltökéltem, hogy Kubát a továbbiakban nem fogják a világ egyetlen olyan országának tekinteni, ahol nem kell dolgozni.” Eddig körülbelül ennyi történt.

Gyanítom, hogy az a fajta, nevében kommunista, gyakorlatában államkapitalista modell, amelyet Kína épített ki, gyakorol bizonyos vonzerőt a kubaiakra. Ami a rendszer „kézben tartását”, a hatalom szigorú centralizációját illeti, erre a kínai kommunistákkal együtt a kubaiak is képesek. Akár erős elnyomás árán is. Afelől azonban erős kétségeim vannak, hogy a kubai ember a maga mentalitásával, amelyben – hogy finoman fogalmazzak – nagyobb tere van a „léha”, zenével, szórakozással, játékkal, kicsapongásokkal, testi örömökkel teli életmódnak, mint a fáradhatatlan jövedelemszerzésnek, ugyanolyan messze juthatna, mint a kínai. (Pláne tőke nélkül.) Ez nem rasszista megközelítés, csupán egy olyan párhuzamnak másfelé terelése, amely az európai kontinensen is kitapintható: az Észak a protestáns etikára és a szorgos adófizetésre, a Dél a jövedelmet meghaladó költekezésre és az adóelkerülésre van berendezkedve.

www.kubainfo.net